Diozófia: a SzellemTudományi megismerés útja

  ~    

Diozófia  |  Idézetek / Mottók
Tudatállapot kérdése és nem lényege az, ahogyan az itt közölteket valaki megérti-e vagy sem, elfogadja-e vagy -esetleg- elutasítja azokat.
Diozófia | Új Világ küszöbén I. - Előszó (1. o)

  ~    

Diozófiai értekezések, elmélkedések és tanulmányok

A SZELLEMTUDOMÁNYI MEGISMERÉS ÚTJA

A szellemtudományi megismeréshez minden ember eljuthat.

S bár fejtegetéseink csak némi fogalmat adnak a magasabb világokról, bizonyos tekintetben mégis ez az első lépés ahhoz, hogy a szellemi világ önálló szemléletéhez eljussunk.
Az ember gondolatlény, s a megismerés útját csak úgy találja meg, ha a gondolkodásból indul ki.

Nem meddő dolog az, ha a Tanítvány értelme e magasabb világokról képet kap, még akkor sem, ha egyelőre a leírt magasabb rendű tényeket ő maga szemlélni még nem tudja. Utólag az így kapott gondolatképek erőt jelentenek a tanítvány számára, s ez az erő gondolatvilágában tovább hat, s szunnyadó hajlamokat kelt életre.

Aki úgy véli, teljesen fölösleges ilyen gondolati képeknek átadnia magát, az téved, mert a gondolatban csupán egy üres absztrakciót lát, márpedig a gondolat alapja eleven ERŐ.
A “látás“ megállapítja, hogy a gondolat közvetlen kifejezése a szellemvilágban látottaknak.
Aki tehát a szellemvilágban látottakról gondolatok útján értesül, a magasabb megismerés gyümölcsének magját fogadja magában.

Aki azonban erre a megismerésre -a gondolkodás munkájának lebecsülésével- más belső erők igénybevételével törekszik, nem veszi tekintetbe, hogy az emberi képesség közül, a fizikai világban, a gondolkodás -az egyik- legmagasabb rendű.

Arra a kérdésre tehát, hogyan juthat el a tanítvány a szellemtudomány megismeréséhez? – azt felelhetjük: “e megismerések felől első sorban mások közléseiből tájékozodj“.
S ha azt a viszontválaszt kapnánk, hogy “de én magam akarok látni, tudni sem akarok arról, amit mások látnak“, akkor válaszunk a következő: “az önálló megismerés első foka éppen mások észleléseiből szerezhetők meg“.
Ez ellen azt mondhatná valaki: “hiszen akkor egyelőre vakon kell hinnem“, azonban nem a hit, vagy a hitetlenség, a lényeges, hanem az, hogy elfogulatlanul fogadjuk el a közléseket.

A szellemi világ igaz kutatója nem vár el vak hitet. Álláspontja az, hogy: “a lét szellemi területein ezt, meg ezt éltem át, s elmondom élményeimet“. Tisztában van azzal , hogy élményeinek meghallgatása, befogadása, azzal való azonosulása és elmélyült átgondolása, a másik emberben a szellemi fejlődést előmozdító eleven erővé válik.

Ha helyes megvilágításban akarja látni a tanítvány azt, amiről itt voltaképpen szó van, meg kell gondolnia, hogy a lélek és szellemvilág ismerete, lelke tudatalatti mélységeiben rejtőzik, s a “megismerés“ útján felszínre hozható.
Belátni azonban azt is beláthatja, amit nem ő maga hozott fel a lélek mélységeiből, hanem -valaki- más, még akkor is, ha a tanítvány maga még nem lépett a megismerés útjára.

A szellemi világ helyes leírása, az előítélet-mentes léleknek erőt ad a megértésre.
Hatása alatt a lélekben rejlő tudatalatti tudás, és a mások által közölt szellemi tények egymásra találnak. Ez a közeledés nem vak hit, hanem az egészséges emberi értelem helyes működése.
Ez az egészséges megértés a szellemi világ megértéséhez is sokkal jobb kiinduló pont, mint -egyes- kétes értékű misztikus elmélyülések, vagy ezekhez hasonlók, még ha egyesek azt hiszik is, hogy az utóbbiak (mármint az elmélyülés) célravezetőbbek, mint az igazi szellemi kutatásnak az egészséges emberi értelemmel való el- és megismerése.

Nem győzzük eléggé hangsúlyozni, mennyire szükséges, hogy a magasabb rendű képességek kifejlesztésére törekvő ember, a komoly gondolkodás munkáját magára vállalja.
Igen nyomatékosan kell ezt hangsúlyoznunk, mert sokan akarnak ugyan “látás“-hoz jutni, de a gondolkodásnak ezt a komoly lemondásteljes munkáját semmibe sem veszik. Álláspontjuk az, hogy: a “gondolkodás semmit sem használhat nekem, mert az 'érzéseken és érzelmeken', vagy valami hasonlón múlik a dolog“.
Ezzel szemben, senki sem lehet “látó“, ha a gondolati életben nem dolgozta bele magát. Sok embernél bizonyos kényelmesség játszik itt nemkívánatos szerepet. E kényelmességnek nem ébrednek tudatára, mert ez a típusú “elvont gondolkodás“, a “hiába való spekuláció“ megvetése ezt elhomályosítja.

Félreismerjük azonban a gondolkodást, ha hiábavaló, elvont gondolatmenetek kieszelésével tévesztjük össze. Ez az “elvont gondolkodás“ könnyen megölheti az érzékfeletti megismerést. Az életteljes gondolkodás pedig az érzékfeletti megismerés alapjává válhat. Mindenesetre, sokkal kényelmesebb volna, ha a gondolkozás munkájának mellőzésével lehetne elérni a magasabb rendű “látást“. Ezt sokan szeretnék. A “látás“ eléréséhez azonban belső szilárdság és lelki biztonság kell. Ehhez pedig csak a gondolkodás vezethet el. Nélküle semmitmondó, imbolygó képek, valami zavaros lelki játék, keletkezik. Némely embernek kedve telhet benne, a magasabb világok igazi megismeréséhez azonban semmi köze sincs.

Ha meggondoljuk milyen tiszta szellemi élmények várnak arra, aki valóban belép a magasabb világokba, akkor megértjük, hogy a kérdésnek van egy másik oldala is.
A “látó“ lelki élete tökéletesen egészséges kell legyen. Semmi sem ápolja jobban lelki életünk egészségét, mint az igazi gondolkodás.
A lelki élet többnyire megsínyli, ha a magasabb fejlődéshez vezető gyakorlatok nem a gondolkodáson -és nem a gondolkodásra- épülnek föl.

Igaz az, hogy az egészségesen és helyesen gondolkodó ember a “látás“ adományával még egészségesebb lesz, s az életben még derekasabban megállja a helyét, mint e nélkül.
Igaz azonban az is, hogy álmodozókká, képzelgőkké válhatunk és beállítottságunk az élettel szemben hamis lesz, ha úgy akarunk fejlődni, hogy irtózunk a gondolkodás munkájától.
De nincs mitől tartanunk, ha az elmondottak figyelembe vételével, a tanítvány törekszik a magasabb megismeréshez vezető fejlődésre, s a gondolkodásnak elengedhetetlen feltételét minden körülmények között betartja.

E feltétel betartása nélkül nem is volna szabad a megismerés utján haladni. E feltételnek csupán lelkünkhöz, szellemünkhöz van köze.
Oktalanság -e feltétellel kapcsolatban- a testi egészségre gyakorolt bármilyen káros befolyásról beszélni.

Az alaptalan hitetlenség mindenképpen káros, mert visszaveti az embert és a termékenyítő gondolatok befogadását megakadályozza.
A magasabb rendű érzékszervek kifejlesztésének előfeltétele, hogy ne vakon higgyünk, hanem a szellemtudomány gondolatvilágát magunkba tudjuk fogadni és azzal tudjunk azonosulni.

A szellemi világ kutatója a következőket kívánja tanítványaitól:
“Nem hinned kell amit neked mondok, hanem átgondolnod! A gondolatvilágod tartalmává kell / kéne tenned! Ha ezt cselekszed, akkor gondolataim önmaguktól úgy hatnak rád, hogy igazságukat felismered“.
Ilyen a szellemi világ kutatójának, tanítójának a gondolkodásmódja. Az ösztönzést Ő adja, a közöltek igaz voltának elismeréséhez szükséges erő, azonban, hallgatója belső világából kell fakadjon.

Ilyen értelemben kell szellemtudományi szemléletre törekednie a tanítványnak.
Ha legyőzzük önmagunkat s gondolkodásunkat a szellemtudomány közléseibe mélyedünk, biztosak lehetünk abban, hogy -rövidebb vagy hosszabb idő alatt- önálló szemlélethez jutunk.
Az eddig elmondottakban körülírtuk azt a tulajdonságot, melyet elsősorban kell kifejlesztenie annak, aki a magasabb rendű tények szemléletére törekszik.
E tulajdonságok: fenntartás nélküli, elfogulatlan odaadás az emberi élet és az emberen kívüli világ megnyilatkozásai iránt.

Ne közeledjünk a világ tényeihez az eddigi életünkből magunkkal hozott előítélettel.
Ezzel elárkozunk az elöl, hogy a tények zavartalanul, minden oldalról, -tisztán- hassanak reánk. Ha tanulni akarunk, el kell sajátítanunk azt a képességet, hogy minden pillanatban átváltoztathassuk magunkat üres edénnyé, melybe a körülöttünk lévő világ -úgyszólván- beleömlik.
Csakis azt a pillanatot nevezhetjük a megismerés pillanatának, amikor minden ítélkezés és kritika elhallgat bennünk.

Bensőnkben teljesen önzetleneknek kell lennünk, hogy a tőlünk idegen világ megnyilatkozásaival szemben odaadással viseltessünk.
Ha megvizsgáljuk, milyen mértékben van meg bennünk ez az odaadás, akkor megdöbbentő felfedezésre bukkanunk.
A magasabb megismerés útján gyakorolni kell magunkat abban, hogy önmagunkat minden előítéletünkkel együtt, minden pillanatban “kiolthassuk“.

Ha ezt megtesszük, megismerések és megnyilatkozások áramlanak belénk. A mindenütt körüllőttünk lévő magasabb szellemi tények befogadására és elfogadására csakis egészen magas fokú önzetlen odaadás tesz képessé bennünket.
E képességet könnyen és céltudatosan kifejleszthetjük magunkban.
Kíséreljük meg például, hogy környezetünk tagjaival szemben tartózkodjunk minden előítélettől. Ne mérlegeljük, hogy vonzónak vagy visszataszítónak, butának vagy okosnak találunk-e valakit.
Próbáljuk e zsinórmértéket mellőzni és az embereket önmagukban "látni" és megérteni.

A legjobb gyakorlatokat azokkal az emberekkel végezhetjük el, akiktől irtózunk, ill. akik ellenszenvesek nekünk.
Nyomjuk el teljes erővel ezt az irtózást és ellenszenvet, és engedjük magunkat elfogulatlanul hatni, cselekedni.
Az ilyen vagy olyan, ítéletet kihívó környezetben, nyomjuk el ítélkezésünket és fogadjuk elfogulatlanul a hatásokat.
Ennek az elfogulatlan odaadásnak semmi köze sincs a “vak hithez“. Nem azon múlik a dolog, hogy vakon higgyünk, hanem azon, hogy ne helyezzük a “vak ítéletet“ az “eleven hatás“ helyére.

Szólaltassuk meg a dolgokat és eseményeket, ne mi beszéljünk róluk. Ezt a magatartást terjesszük ki gondolatvilágunkra is.
Nyomjuk el magunkban ennek vagy annak a gondolatnak az előidéző okát, és hagyjuk, hogy a külső jelenségek keltsék életre gondolatainkat.
A magasabb megismerés céljához csak akkor juthatunk, ha a legszentebb komolysággal és állhathatósággal végezzük el az ilyen- és ehhez hasonló gyakorlatokat.

Aki lebecsüli őket, annak fogalma sincs értékéről. Az odaadás és elfogulatlanság valóban erőt ad, azt mindenki tudja, akinek e téren valamelyes tapasztalata van. A hő a gőzkazánban a mozdony hajtóerejévé válik. Így az önzetlen szellemi odaadás gyakorlatai is átváltoznak szellemi “látóerővé“.

E gyakorlatok növelik az ember felvevőképességét, s fogékonnyá teszik minden iránt, ami körülveszi. A felvevőképességéhez azonban a helyes értékelés képességének is hozzá kell járulnia.
Amíg az ember hajlamos arra, hogy környezetének rovására túlértékelje magát, addig eltorlaszolja maga előtt a magasabb megismeréshez vezető utat.
Saját értékének túlbecsülése elfogulttá teszi az embert. Így nem törődik a világgal és annak eseményeivel, hanem átadja magát a -saját-maga élvezetének és fájdalmának. Saját élvezete és / vagy fájdalma révén -azonban- csak önmagáról tud valamit, s a világról, másokról azonban semmit vagy nagyon keveset.

Ha rokonszenvezem valakivel, akkor első sorban csak azt érzem, hogy “én“ milyen kapcsolatban vagyok vele.
A magam sajátosságát helyezem előtérbe és kényszerítem a világra, és másokra, így ítéletemet és viselkedésemet csupán az öröm és szimpátia érzésétől teszem függővé.
Úgy akarok beilleszkedni a világba, ahogy vagyok, nem nézem azonban a világot elfogulatlanul és nem engedem a világban ható erőket, hogy bennem érvényesüljenek.
Más szavakkal: csak azzal, ill. azokkal szemben vagyok megértő és türelmes, ami- és, aki(k) megfelel nekem. Minden mást visszautasítok.
Amíg a fizikai világ rabjai vagyunk, addig -kiváltképpen- a nem fizikai hatásokat (szellemieket, lelkieket) utasítjuk vissza.

A világgal és az emberekkel szemben, azok sajátosságának megfelelően kell viselkednünk és nem szabad gátat vetnünk annak, hogy minden a maga értékének és jelentőségének megfelelően érvényesüljön.
Ezt a képességet kell kifejlesztenünk magunkban.

A szimpátiának és antipátiának, a kedvnek és kedvtelenségnek egész új szerepe lesz. Nem arról van szó, hogy a tanítvány ezeket kiírtsa magából és eltompuljon a szimpátiával és antipátiával szemben. Ellenkezőleg, minél jobban kifejleszti magában azt a tulajdonságot, hogy ítéletével és cselekedeteivel nem engedelmeskedik nyomban szimpátiájának és antipátiájának, hanem várni tud, annál finomabb lesz érzőképessége.

Ráeszmél arra, hogy a már benne lévő szimpátia és antipátia megfékezésével azok magasabb rendűvé válnak. Az eleinte legkevésbé szimpatikus dolgoknak is vannak rejtett tulajdonságai, s ezek akkor nyilatkoznak meg, ha az ember magatartásában nem követi önző érzéseit.

Minden tekintetben finomabban érzünk mint más, ha ebben az irányban kifejlesztettük magunkat ,mert nem hagyjuk magunkat többé önmagunktól érzéktelenségre / érzéstelenségre csábítani.
Minden vakon elkövetett hajlam eltompítja bennünk azt a képességet, hogy környezetünket helyes megvilágításban láthassuk. Hajlamunk követésével, úgyszólván, keresztül törünk környezetünkön, ahelyett, hogy kitennénk magunkat azok hatásainak, átéreznünk értékeit.

Ha magatartásunk már minden élvezettel, fájdalommal, szimpátiával és antipátiával szemben önzetlen, akkor a külvilág váltakozó benyomásaitól függetlenekké válunk.
Ha a váltakozó hatások szerint elveszünk kedvteléseinkben és fájdalmainkban, akkor nem járhatunk a szellemi megismerés utján.
Ha az élvezetet és fájdalmakat higgadtsággal fogadjuk, akkor nem veszünk el bennük, hanem kezdjük megérteni őket.

Az élvezet, amelynek átadom magam, az odaadás pillanataiban, -úgyszólván- felemészti létemet, ha csak nem használom fel arra, hogy rajta keresztül az élvezet okozóját megértsem. Ezt kell tehát tennem.
Ne maga az élvezet legyen a fontos, hanem az, hogy az élvezet megismerésével, az élvezetet szerző lény vagy jelenség mivoltát megismerjem.
Megtudjam, hogy ennek olyan tulajdonsága van, amely alkalmas arra, hogy élvezetet szerezzen.
Ha megállok az élvezetnél, s teljesen átadom magam annak, akkor csak saját magamat élem ki, ha azonban az élvezet alkalom arra, hogy szerzőjének egyik vagy másik tulajdonságát átéljem, akkor ezzel az élménnyel belső életemet gazdagítom.

Így tehát a tanítvány számára, a kedv és a kedvtelenség, az öröm és a bánat, valamint, a fájdalom csak alkalom / alkalmak a tanulásra. 
Nem tompul el az élvezettel és fájdalommal szemben, hanem föléjük emelkedik, így általuk a dolgok természete megnyilatkozhat. Az ilyen irányba fejlődő ember belátja, hogy milyen tanítómester az élet, a szenvedés, az élvezet és a fájdalom. Együtt érez minden lénnyel, s ezek belső élete megnyilatkozik előtte.

A felsőbbrendű életre törekvő ember sosem szól így: “ó, hogy szenvedek“, vagy “oh, hogy örülök“, hanem mindig így: “hogyan szól, hogyan beszél hozzám a szenvedés?“, vagy “hogyan szól, hogyan beszél hozzám az öröm?!“
Odaadja magát, hogy a külvilág benyomásai, élvezetei, örömei, szenvedései hathassanak reá.
Ezáltal egészen másképpen foglal állást a világgal, a történésekkel, a lényekkel-tényekkel szemben.
Míg azelőtt egyik vagy másik hatásra csak azért felelt ezzel vagy azzal a cselekedettel, mert e hatások örömet vagy kedvtelenséget okoztak, most az öröm és a fájdalom "szervekké" váltak, melyeken keresztül maguk a jelenségek beszélnek hozzájuk, elmondják igaz mivoltukat.

Az élvezet, s a szenvedés, valamint az öröm, mely(ek) eddig pusztán csak érzés volt, külvilágot érzékelő belső érzékszervvé válik. Szemünk közvetítő szerv az érzéki hatások részére. Csak így szolgálhatja testünket. Ha az élvezet, fájdalom, öröm jelentősége már nem önmagában van, hanem az idegen lélek megnyilatkozását közvetíti lelkünknek, akkor lelki szemmé fejlődik.

A felsorolt tulajdonságok lehetővé teszik, hogy a személyes sajátosságok zavaró befolyásától mentesen fogjuk fel a környezetünkben lévő lények hatását. Azonban szellemi környezetünkbe is helyesen kell beilleszkednünk.
Az ember, mint gondolkodó lény, a szellemvilág polgára, s igazán csak akkor válhat azzá, ha gondolatmenete a szellemi megismerés folyamán, megfelel az igazság és szellemi világ örök törvényeinek. Csak így hathat rá szellemvilág, s annak lényei, csak így nyilatkozhatnak meg számára.
Ha átengedem magam az énemen folyamatosan átvillanó gondolatoknak, akkor gondolataim menetét testi természetem, testi hajlamaim szabják meg és az igazsághoz soha nem juthatok el.

A szellemi tevékenységnek egyes fajtáit főleg a testi agyvelő determinálja. Szabálytalan és zavaros annak az embernek a gondolatvilága, aki az agyán átvillanó, ide-oda csapongó gondolatformáknak adja át magát. Alig villan fel benne egy gondolat, máris megszakad, -mert- egy másik gondolat elkergeti. E lidércfényszerű gondolattömegről (mely lehet akár napi több millió) képet kapunk, ha elfogulatlanul figyeljük meg önmagunkat, vagy figyelmesen hallgatjuk meg más ember beszédjét.

Amíg az ember csupán a fizikai élet mindennapi feladatainak szenteli magát, addig zavaros gondolatmenetét a valóság tényei folytonosan “helyreigazítják“.
Ha zavarosan gondolkodom is, a mindennapi élet rákényszeríti a valóságnak megfelelő törvényeket a cselekvéseimre. Tehát, a tények a fizikai világban, folytonosan helyreigazítják a gondolkodást, a képzelgést.
Valamely fizikai jelenségról, vagy növényi -akár állati- alakról alkotott hamis nézeteimet az elém kerülő valóság helyreigazítja. A viszony köztem és a lét magasabb területei között egészen más. Ezek csak akkor tárulnak fel előttem, ha világukba már szigorúan szabályozott gondolkodással lépek.

Itt gondolkodnom kell, hogy megtaláljam a helyes, biztos indítékot, különben nem találom meg a helyes utat.
A szellemi világban uralkodó törvények nem sűrűsödnek meg annyira, hogy fizikailag érzékelhetők lennének, így nem tudnak rám kényszerítőlég hatni.
Csak akkor követhetem e törvényeket, ha azok rokonságban vannak saját gondolkodásom törvényeivel. Így magamnak kell irányítanom önmagamat.

Gondolkodásomat a szellemi megismerés utján, önmagában szigorúan szabályozottá kell tennem. Lassan egészen le kell szoknom arról, hogy gondolataim mindennapi menetüket kövessék. Ez írányban kell, hogy megfigyelje, megfegyelmezze és kézben tartsa magát az ember.
Nem szabad, hogy egyik gondolat önkényesen csatlakozzék a másik gondolathoz, hanem a gondolatvilág szigorúan vett tartalmának megfelelően, egyik képzetből a másikba, logikusan és folytatólagosan kövesse egyik gondolat a másikat.

Ha kedvenc gondolata megzavarja a szabályozott gondolatmenetet, akkor el kell hárítania azt. Ha valamely személyes érzés, a gondolatot tartalmával ellenkező irányban akarná kényszeríteni, akkor azt el kell nyomnia.
A szellemi megismerést kereső ember azzal készíti elő magát a feladatra, hogy a gondolkodásban uralkodó és működő önkényt a maga akaratával győzi le. Ha ezt megteszi, a lelkében áramlanak a szellemi világ törvényszerűségei.
Amíg gondolkodása hétköznapi és kusza, addig e törvényszerűségek nyomtalanul mennek el mellette.
A rendezett gondolkodás, a rendezett gondolati élet, a legrejtettebb igazságokhoz vezet.

Aki a szellemi megismerést keresi, annak cselekvéseiben ugyanarra kell törekednie, mint gondolkodásában.
Tettei kövessék mindig gondolatait és ne megfordítva.
A mindennapi életben cselekvéseink rendszerint személyes hajlamaink kielégítését szolgálják, s nekünk hoznak gyümölcsöt. Személyes életünk irányát ezzel rákényszerítjük a világjelenségek menetére s így akadályaivá válunk a fejlődésnek, az Isteni Üdvtervnek. Ha pusztán személyes életünk indít cselekvésre, akkor ebből a cselekvésből nem fakad olyan erő, amely szellemi megismerésünk alapjául szolgálhatna.

A megismerést kereső ember nem kérdezheti csak azt, hogy: “mi hasznos nekem? mivel lesz sikerem?“, hanem azt is kell kérdeznie, hogy: “mit ismertem meg jónak?“
Lemondás a személység érdekében véghezvitt cselekedetek eredményeiről, lemondás az önkényről, ezek azok a komoly törvények, amiket szem előtt kell tartani. Ha betartja őket, egész lényét áthatják és a szellemi világ útjaira vezetik.
Így megszabadul a fizikai világ kényszerétől, a benne lévő szellem-ember kiemelkedik a fizikai burokból. A szellemiség felé haladva, szellemivé válunk magunk is.
Nem helytálló az az ellenvetés, hogy 'hiába igyekszem az igazság törvényeinek követésére, ha erre az igazságra vonatkozóan esetleg tévedek?' A törekvésen, az érzületen múlik a dolog.

Az igazság keresése erőt ad, s ez az erő még a tévedőt is eltéríti a helytelen útról; megragadja és a helyes útra tereli.
A megismerésre törekvő embernek az akaratát is éppen olyan szigorúan kézben kell tartania, mint a gondolkodását. Így az igazság és szépség világának -szerény és önhitség nélküli- követőévé és követévé válik és részt vesz a szellemi világ életében.
Egyik fejlődési fokról a másikra emelkedik, mert a szellemi életet nem érhetjük el puszta szemlélődéssel, át is kell élnünk azt.

Ha a megismerés utján az előbb vázolt törvényeket betartjuk, a szellemi világra vonatkozó élményeink új alakot öltenek.
Már nem csak élünk bennük, nem csak saját belső életünk szempontjából van jelentőségük, hanem a magasabb világok lelki érzékelésévé is válnak.
Ahogy a szemünk és fülünk nem éli a maga külön életét testünkben, hanem, önzetlenül közvetíti a külső hatásokat, úgy lelkünk érzései, a kedv és kedvtelenség, az öröm, a bánat, a fájdalom stb., lelki szervekké fejlődnek.
Ezzel a megismerést kereső ember megszerzi a szellemi világ kutatásához szükséges nyugalmat és biztonságot.
Valamely nagy öröm már nem csupán ujjongásra fogja késztetni, hanem hírt is hoz számára a világ olyan tulajdonságairól, melyek azelőtt elkerülték figyelmét. Örömében is nyugodt marad.
Nyugalma megnyilatkozásra bírja a örömet szerző lényt és megismerheti annak jellegzetességeit. Valamely fájdalom sem tölti el egészen, nem búsul, nem esik kétségbe, nem aggódik, hanem a fájdalmat okozó lény tulajdonságairól is beszél neki és azokról is tudomást szerezhet.

E fokon öröm és fájdalom biztosan vezeti lelkét, mint ahogyan szemünk sem kíván meg semmit saját magának abból, amit lát, hanem a helyes út irányát adja meg. Minél kevésbé merül ki az öröm és fájdalom hatása abban, hogy az ember belső lelki világát hullámzásba hozza, annál alkalmasabb arra, hogy érzékfeletti látószerve kialakuljon.

Amíg benne élünk az örömben és bánatban, addig ezek nem vezetnek megismeréshez. Ha általuk tanulunk élni, ha kikapcsoljuk az öröm és fájdalom közepette személyes érzéseinket, akkor érzékszervekké vál(hat)nak: megismeréshez, 'látáshoz' vezetnek. Ne gondoljuk, hogy a megismerés szárazzá, érzéktelenné teszi az embert, hogy megfosztja az örömtől és bánattól. A szellemi világ kutatása közben is meg van bennünk az öröm és a bánat érzése, csakhogy más alakban.

Amíg életünk személyiségünk keretein belül marad, addig csak a személyiségünkkel kapcsolatos, tehát a mulandó jelenségek nyilatkoznak meg számunkra. Ha viszont visszahúzódunk attól, ami bennünk mulandó, s ÉN-ünkkel a maradandóban, az örökben, az elmúlhatatlanban, a végtelenben élünk, akkor mulandó részeink közvetítésével a világ el nem múló, örök része nyilatkozik meg előttünk. A megismerés utján helyre kell állítanunk a viszonyt bennünk és a jelenségekben rejlő örökkévalóság között.

Figyelmünket az el nem múlóra, az örökre, a végtelenre kell fordítanunk.
Ásvány, növény, állat vagy ember megfigyelése közben tudnom kell, hogy valami örökkévaló jut kifejezésre bennünk. Meg kell kérdeznem magamtól, hogy 'mi a maradandó, és mi a mulandó a kőben, a nővényben, az állatban, mi a halandó az emberben?'  'Mi éli túl azokban a múló jelenséget?'

Ne higgyük, hogy amikor figyelmünkkel az örökkévalóság felé fordulunk, akkor már nem tudunk mindennapi életünkkel oly odaadással foglalkozni, mint addig, s hogy kivész belőlünk a mindennapi élet megértése vagy elidegenedünk a közvetlen valóságtól. Ellenkezőleg. Minden történés, minden esemény, minden falevél, minden kis bogár számtalan titkot fed fel, ha nem csak szemünket, hanem szemünkkel együtt, szellemünket és lelkünket is felé fordítjuk.

Minden felvillanás, minden színárnyalat, minden suttogás, minden hanglejtés, eleven és érdekfeszítő marad érzékszerveink számára. Semmi sem megy veszendőbe, hanem új életet, új ismereteket nyerünk a régiekhez, s ennek az új életnek nincsenek határai.
Akinek nincs képessége arra, hogy szemével a legapróbb dolgot is megfigyelje, csak sápadt, vérszegény gondolatokhoz jut, de nem szellemi 'látáshoz'.

Nekünk csak az a feladatunk, hogy helyesen cselekedjünk, s a többit bízzuk a fejlődésre. Egyelőre meg kell elégednünk azzal, hogy értelmünket az örökkévalóságra irányítjuk, mert éppen ezzel jutunk el annak megismeréséhez. Várnunk kell addig, míg a megismerés megadatik nekünk. Ez, megfelelő időben, mindenkinek megadatik, aki türelemmel vár rá és -odaadóan- dolgozik. Az ilyen és hasonló gyakorlatok folyamán hamarosan észrevesszük, hogy milyen nagy változás megy bennünk végbe.

Mindennek fontosságát, aszerint ítéljük meg, hogy milyen viszonyban van az örökkévalósággal.
Így a világot, a környezetünket, a történéseket és eseményeket más- és másképpen értékeljük-, becsüljük- és ítéljük meg, mint azelőtt. Már nem vonzódunk annyira a mulandó dolgokhoz, pusztán magukért a dolgokért, mint azelőtt, hanem a dolgokat, történéseket az örökkévalóság részeinek és képmásának tekintjük.

Megtanuljuk, hogy ezt a mindenben élő örökkévalóságot megkeressük és megszeressük. Bensőséges kapcsolatba jutunk vele, mint azelőtt a mulandó dolgokkal is bensőséges kapcsolatban voltunk. Ezzel nem -és ezzel sem- idegenedhetünk el a mindennapi élettől, hanem megtanuljuk, hogy mindent és mindenkit igazi jelentősége és fejlődési foka szerint ismerjünk meg és becsüljünk meg.

Még az élet hívságos semmiségei is nyomot hagynak bennünk, de a szellemiség keresésének eredményeként nem veszünk már el a kicsiségekben, a hiábavalóságokban, hanem megismerjük értékük korlátozottságát és helyes megvilágításban látjuk meg őket.
Rossz úton jár, aki csak a felhők magasságában szeret bolyongani, s közben szem elől veszíti az életet.
A valódi megismerés birtokában, megismerésünk magaslatáról, világosan tekintjük át a dolgokat, a tényeket, helyes érzéseink vannak mindennel -és mindenkivel- szemben és ennek következtében mindennek -és mindenkinek- tudjuk a kellő helyét.

A külső fizikai világ kiszámíthatatlan hatásai akaratunkat, hol erre, hol arra irányítják. A megismerés útján, most meg van a lehetőség, hogy ne csupán ennek a hatásnak engedelmeskedjünk. Aki a szellemi megismeréshez eljutott, az meglátta mindenben -és mindenkiben- az örökkévalóságot. Belső világának átalakításával megszerezte magának ezt a képességet, mellyel az örökkévalóságot észlelheti.

Az ember, -mindig, mikor cselekvése saját lényegéből fakad-, tudja, hogy tulajdonképpen a dolgokban rejlő örökkévalóság indítja el. A dolgok örök mivolta őbenne nyilatkozik meg. 
Tudja, hogy már nem csupán a dolgok ösztökélik őt, hanem ellenkezőleg; ő irányítja a dolgokat, a bennük gyökerező törvények szerint. A törvények saját lényének is törvényeivé válnak. A megismerés útján, tisztán, önként, saját szabadakartunkal- és saját szabadakartunkból kell haladnunk, minden külső befolyás vagy rábeszélés nélkül.

Külső és belső szabadságra kell törekednünk, mert ez a szabadság nem egyéb, mint a saját lényünkből fakadó cselekvés.
Akkor cselekszünk helyesen, ha az örökkévalóságból merítjük indítékainkat. (!)
Ha nem így cselekszünk, szembeszállunk a Világrenddel, az Isteni Üdvtervvel, mert indító-okainkat nem belőle merítjük. Tudnunk kell azt is, hogy az egy lény önkénye, tettének hatásával önmagát semmisíti meg.

Ha ilyen módon tudunk hatni belső életünkre a szellemi megismerésben fokról fokra haladunk előre. Gyakorlataink eredményeként (lásd. a "A Megvilágosodás FELTÉTELEI" diozófiai értekezést) szellemi érzékelésünk feltárja előttünk a szellemvilágot. Ráeszmélünk arra, hogy a szellemvilág kutatója miképpen értette a szellemvilágról mondottakat és ezeket saját tapasztalatunk igazolja.

Mikor ezt a fokozatot elértük “beavatáshoz“ (iniciációhoz) jutunk. A beavatás, -melyhez a Fentiek juttatnak-, csakis ezen az úton válik élménnyé, s ennek az útnak jelenségét akkor látjuk tisztán, amikor a beavatást elértük és “beavatottakká“, a “bölcsesség tanítványává“ válunk. Annál helyesebb fogalmunk van a beavatásról, minél kevésbé képzeljük azt, a földi, emberi viszonyokhoz hasonlónak. Itt csak utalhatunk arra, mi történik az emberrel a megismerés -és felismerés- folyamán.

Új otthonra tesz szert.
Tudatos lakója lesz a szellemi világnak, s magasabb helyről kapja a szellemi látást. A megismerés fénye már nem kívülről világít feléje, hanem ő maga kerül bele a fényforrásba.
A világ rejtélyeit új megvilágításban látja. Már nem beszél többé a szellem alkotta dolgokról, hanem magukkal az alkotó szellemekkel. Szellemi élete a szellemi megismerés pillanataiban csak azért van még meg, hogy tudatos képmása legyen az örökkévalóságnak. Azelőtt még kételkedett a szellemben. E kételkedés most eltűnik, mert csak az kételkedhet, akit a fizikai világ jelenségei a bennük rejtetten uralkodó szellemiségre vonatkozó tévedésbe ejtenek.

A bölcsesség tanítványa magával a szellemmel tud beszélni, tehát a szellemről alkotott régebbi elképzelései eltűnnek.
A szellem elképzelésének hamis formája a babona. A “beavatott“ fölötte áll a babonának, mert ismeri a szellemiség igazi alakját, mert személyi előítéleteitől, kételyeitől, babonáitól, miszticizmusától megszabadult.

Ez ismertetője annak, hogy a megismerés útján a “bölcsesség tanítványa“ lett és személyisége a mindent átfogó szellemi élettel eggyé vált.
Ne tévesszük ezt össze azzal, ha személyiségünk feloldódik a személyiséget megsemmisítő “általános szellemiségben“. Az ilyen 'eltűnés' a személyiség helyes fejlődésénél nem következik be. A személyiség a közte és a szellemi világ között keletkezett viszony mellett is személyiség marad.
Nem legyőzni kell a személyiséget, hanem magasabbra fejleszteni.
Ha egy hasonlattal akarjuk szemléltetni az egyes szellem eggyé válását az általános szellemiséggel, akkor az egybeeső körök képeit választjuk. E körök nem merülnek el egymásban, hanem mindegyik megtartja a maga határozott színárnyalatát. E különböző színű körök egybeesnek, de lényegében az egészen belül, minden egyes árnyalat megmarad.
Saját belső erőinek teljességét egy(ik) sem veszíti el.

Új Világ küszöbén I. 2 o.  

- ! -

~ * ~

© Copyright. Minden jog fenntartva!

.

---